A tájház Zánka 1736. évi újratelepítésének emléke, amikor a törökkori elnéptelenedés után német és magyar ajkú protestáns telepesek építették újra a falut. A tájház az újratelepítés során meghatározó szerepet játszó Siffertekker család tulajdonát képezte: háromosztatú zsellérház: szobával, konyhával, kamra-hombárral.

A tájház bútoraival és egyéb berendezési tárgyaival, viseleteivel bemutatja a ma már letűnt, hagyományos Balaton-felvidéki paraszti világot. Az itt élt emberek – szőlőtermesztők, állattenyésztők, favágók, nádvágók, kőfaragók, nádazók, halászok használati tárgyait és eszközeit hosszú évek gyűjtőmunkájával őrizte meg a faluközösség. Ebben a néprajzi gyűjtőmunkában élszerepet vitt Benke László iskolaigazgató és Csanádi Imre tanácselnök, munkájukat a veszprémi Laczkó Dezső múzeum néprajzosai, S. Dr. Laczkovits Emőke és Törő László is segítették. Varga Gyula hivatali idejében, 1985-ben nyitották meg a zánkai néprajzi gyűjteményt Tájház néven.

A Tájházat 2002-ben bővítették ki a Szekeres Károly munkáinak otthont adó pajtaépülettel, majd 2012. szeptemberében adták át a Dr. Gáncs Lajos boroscímke-gyűjteményéből létrehozott tárlatot. 2021 szeptemberében falukemencével, 2022. szeptember 3-án pedig Varga Sándor kádármester felajánlásából egy berendezett kádárműhellyel gyarapodott a Tájház és udvara.

Története

A mai köztudatban egységes épületként kezelt ingatlan története során két helyrajzi szám és házszám alatt szerepelt, adás-vételük is külön történt. A déli traktus az újjátelepítés utáni időszakban, közvetlenül 1736 után épült, az északi rész, mely jellegzetes Balaton-felvidéki oszlopos-szegmensíves tornácos kialakítású, 1771 után (szegmensív: olyan íves szerkezet, amely nem alkot teljes félkört, hanem csak egy részletét – szegmensét – képezi). Az első rendelkezésre álló, 1771-ből származó összeírás szerint a telken álló épület lakója Fülöp Lajos. A következő, 1858-as adat szerint már két épület áll a telken, a 13/a lakója Siffer János, a 13/b lakója Varga Jánosnő (sic!). A tulajdonosok sűrűn változtak mindkét traktusban, de 1924-ben csak egy lakos, Siffer Lajos szerepel. Az északi épületrész utolsó lakója is a Siffer család volt. 1975-ben már állami tulajdonban volt, mert a könyvtár felújításának idején az állomány egy részét itt tárolták.

Építészeti leírása

Az előkertes, hosszú szalagtelken elhelyezkedő, gazdasági udvarral, két melléképülettel rendelkező, egymenetes, háromosztatú tornácos paraszti lakóépület műemléki védettséget élvez. A ház utcai homlokzata kétaxisos, szalagkeretezett, megjelenésében egyszerű, díszítést nélkülöz. A tisztaszoba két utcára nyíló szalagkeretes ablakon át kapja a megvilágítást. Udvari homlokzatán mellvédes, törpeoszlopos tornác húzódik, amely az udvarról közelíthető meg. A főépület fő és oldalsó homlokzatával utcahatáron áll, mind az épület, mind pedig a hozzá csatlakozó udvar a főhomlokzat felől, az utólagosan hozzáépített gádoron keresztül közelíthető meg. Innen nyílik a három részből álló lakótér (tisztaszoba, füstős konyha és kamara), amelyek – a vidék építési hagyományaitól eltérően – külön-külön bejárattal bírnak.

Falazata vert fal, minden alapozás nélkül épült, ebből (is) adódóan a ház alatt pince nincsen. Eredetileg padlózata agyagból volt döngölve, mai kőlap, illetve téglaborítása későbbi eredetű.

A helyiségekre az alacsony belmagasság a jellemző; mestergerendával erősített pórfödémmel- míg a tornác dongaboltozattal fedett. Hajdan kémény nélkül, füstöskonyhás ház volt, később a konyha és a szoba fűtése a két helyiség közé épített kemencével történt.