Árpád-kori építészetünk egyedi értéke, 12. század eleji emléke a Szent István tiszteletére szentelt, zánkai református templom. A község fölé magasodó dombtetőn álló ősi egyházi épület szinte uralja az alatta elterülő falut és a Balaton-partig ereszkedő tájat.
Az 1993-ban az Országos Műemlékvédelmi Hivatal által befejezett helyreállítási munkák eredményeként teljes sokrétűségében feltárt épület hűen mutatja be az elmúlt évszázadok nyomait. A templom középső része, a hajó és a szentély a 11. század végén, a 12. század elején épült, keleti tájolású. Különlegessége a belül patkóíves, kívül négyszögletes szentély. A román kori templom déli falazata egyben a főhomlokzat is, ahonnan a félköríves, kváderkövekkel kirakott bejárat nyílik. A hajótere délről három félköríves zárású, szűk ablak világítja meg.
A 13. század második negyedében a nyugati homlokzatot lebontva a templomot a hajó szélességével megegyező, téglalap alakú toronnyal bővítették. Ez a hazánkban szokatlan elrendezés közép-németországi építőmesterek kézjegyét mutatja, hasonlóra példa a Világörökség részét képező hildesheimi Szűz Mária mennybevétele katedrális, illetve a Brandenburgi Őrgrófság területén volt ez bevett forma.
A nyugati oldalon ekkor alakították ki az urasági karzatot. A karzatszinten két díszes ikerablakot képeztek ki a nyugati és a déli homlokzaton. Ezekbe az ikerablakokba építették be az eredetileg római kori, feltehetőleg egy környékbeli római villából származó faragott vörös homokkő oszlopokat.
A templomot csak mindezek után, az 1333-1335-ös pápai tizedjegyzékben említik először írásban Miklós nevű papjával együtt. Zánkát a törökök 1548-ban elpusztították, a templom több mint 200 évig romokban hevert. A községbe 1736-ban betelepülő protestáns német és magyar családok az 1750-es évektől 1781-ig, II. József türelmi rendeletéig makacsul kitartottak Padányi Bíró Márton veszprémi katolikus püspök rekatolizációs kísérleteinek, annak ellenére, hogy nem lehetett sem lelkészük, sem tanítójuk. És egészen 1786-ig kellett arra várniuk, hogy a közel két és fél évszázada használaton kívüli, romos templomon nagyméretű tatarozást végezhessenek, és azt birtokba vegyék. Ekkor került az épület szerkezetét leegyszerűsítve a 13. századi torony maradványa és a hajó közös tető alá. Ez idő óta Zánkát folyamatosan helyben lakó lelkész szolgálja. Ebben az állapotában dokumentálta az 1876-ban itt járt Rómer Flóris, innen tudhatjuk, hogy sok középkori részlet őrződött meg.
Az 1879-ben végzett újabb tatarozás teljesen meg változtatta a templom középkorra jellemző megjelenését. A szentélyt előcsarnokká alakították át, kaput nyitottak rajta, ekkor építették fölé a két haranggal ellátott, zsindelytetős kontyos tornyot. A déli díszes bejáratot befalazták, a karzatot lebontották, idekerült a szószék, amelybe beépítették az ikerablakokból származó római oszlopköveket. A keleti oldalon, az új bejárat fölött famellvédes karzatot alakítottak ki. Figyelemreméltó a szentélykupola 1787-ben készült Dávid-csillag motívumos freskója.
További érdekesség, hogy a templomhoz korábban csatlakozott annak déli részén egy sírfolyosó, azaz boltozott kripta is. Ebben a feltáráskor a sziklába mélyített sírokat, bennük össze-vissza dobált csontokat találtak, vagyis a sírokat kirabolták. Jelenleg ennek már csak alapfalait látjuk. A kripta valószínűleg a templomot építtető Atyusz nemzetség temetkezési helye lehetett, de a templom körül – Mária Terézia tiltó rendeletéig – a dombon temető is működött.
A templom 1993-as újjászületése egyben a 13. századi állapot visszaállítását is jelenti. A zánkaiak ragaszkodtak a falu jelképének számító, jellegzetes formájú újkori toronyhoz. Ezért a restaurátorok vállalható kompromisszumként a felhasznált építőanyaggal és színekkel is jól megkulönböztethetővé tették a 12., 13. és 19. századi épületrészeket. Így történhetett, hogy a zánkai református templom nemcsak szakrális helyszín. A Templomdombon álló épület Zánka kőbe épített, kőbe vésett történelme, a falu jelképe, a folyamatosság szimbóluma.
